Szombathely testvérvárosa Vajdahunyad. Vas Megye pedig Hunyad Megyével ,,testvér".
Így a hivatalosan is megpecsételt kapcsolat ürügyén, – de mint utólag majd kiderül, egyáltalán nem annak igazolására – alakult ki a Vas megyei képviselő, Kovács Jenő Dél-Erdély iránti kötődése.

Kovács Jenő építészmérnök

Mára már többedmagával járja Erdélynek eme vidékét az építészmérnök. Huszadmagával megtisztítja az elhagyott református, katolikus temetőket, helyreállítja a magyar hősök emlékműveit, felépíti, megmenti az összeomlástól a romos templomokat.

A soproni Erdélyi Házban tartott vetítetképes előadáson közönségét az Al-Duna mentén vezette be a Bánságba, Erdélynek erre a közkedvelt turistautaktól igencsak távoleső részébe, amely – mint kiderült – van olyan gazdag művészeti és történelmi értékeket felvonultató, magyar vonatkozású emlékekben, mint a Székelyföld.
A határvonal miatt kevesek által látogatott al-dunai táj Mohács előtti végvárak – Galambóc, Lászlóvára, Rám – romjait rejti, majd a Zsil-völgyéni végig az ezeréves határon következnek a települések, amelyeken gyakran a magyarországi vendégek jelenléte hozza elő egy-egy ottlakó emlékezetéből az elfelejtettnek hitt magyar szavakat. Jellemző: ezekn a településekenl mind található katolikus, református és unitárius templom, vagy legalább is azok romjai, és a múltbéli időkre emlékeztető református temetők is megvannak.

Hunyadi János buzogánya

,,Őraljaboldogfalva", ízelgeti a nevet az utazó, a Kendeffy-kastéllyal, a csodálatos református templombelsővel, amelynek freskóin a török a szentek szemét a kinyomta, hogy nehogy vereséget hozzon rá...
Aztán Hátszeg, ahol a figyelmes és elég bátor utazó Nopcsa Ferenc emléktábláját és két kisnemesi kúriát is talál, ugyan az egyiknek General Berthelot a neve, de hát ezen a vidéken sok minden megesett... Leginkább az 1848-as események keserű emlékét őrzik errefelé a falak, néhol ledöntött, vagy kiütött betűk hűlt helyét mutató emlékművek, és tömegsírok.

De előbb még a fehérhévízi református templom – építészeti remekmű – és helyreállításának terve kerül szóba, majd Nagyartény, Somogyvár – a római kövekből felépített templom – Zajkány, a Hunyadi-emlékművel, amelyet 1998-ban döntöttek le), holott az 1442-es szeptember 6-ai győztes csatának állított eméket.

S Vajdahunyad vára is feltűnik, – amióta a vasmű nem működk, lám: az esővízmosta zsolnai majolika is előkerül, s a vár cseréptetőzete is színt kap – tovább pedig, elárasztott falvak is előtűnnek, azaz egy református és egy katolikus templom emelkedik ki a vízből – akár Bözödújfalu, ismeri fel a szörnyű képet az ember – és, ami legszörnyúbb, annyira kis település lehetett, hogy még a régi térképeken sem találni a nevét.
Atán a Maros mente következik. Elhagyott templomok, vagy dűledezők, gyakran néhány templombajáró teszi ki a gyülekezetet, a kenyérmezei csata emléke (ki gondolná, hogy a Paul Chinezu-Kínai Paul, maga Kinizsi Pál?).
Algyógy: a dián az ezeréves templom bejárata oroszlánszobrokkal, aztán ugyanazon a helyen készült fotó tanúsága szerint, 2002-ben a szobrok már eltűntek.

Ompolygyepű, Magyarigen, Sárd, Borosvalkó református templomok , temetők és mindenhol tömegsírok. Erdélyi magyar errefele soha nem kívánkozott...: érthető.

Most meg dunántúliak haladnak lépésről lépésre a sok vért és szenvedést látott területeken, és fedezik fel a borosvalkói templom és a jáki közti hasonlóságot, a Somogyvár-Demsus elképesztő (akár honfoglaló ősökre is utalható) fomai-építészeti analógiáját, Borosbenedek református temetőjét és templomát és a 6000 magyarnak otthont adó Nagyenyedet, templomaival a kollégiummal. Abrudbánya: két település újból vérengzésre emlékeztető emlékművekkel.
És Verespatak, a hely, amely a vidékkel együtt az egykori magyar időket, gazdagságot és fényes kúriás pompát idézi. templomában pedig egy gyönyörő Szent István kép.

Ma 25-30, mindenre elszánt, útépítésben dolgozó ember járja a vidéket. temetőket tisztítnak, sírfeliratokat javítanak, keresik, hogy hol mit menthetnek meg az utókor számára, abból, ami a hajdani lakók magyarságát idézi. A helyiek már elitélteknek is nézték őket.
Ők maguk, pedig, lényegében kezdik érteni a múltat; a jelent próbálják megérteni. Például azt, hogy az ottlakókon miért nehéz segíteni.
A jövőt pedig senki sem ismeri.
Az útépítő magáncégek mecénatúrája által a Dél-erdélyi valóság megismerése nyomán, a segíteni szándékozóknak mindez a furcsa országjárás szenvedéllyükké vált, és annál, amit adtak talán valamivel többet is kaptak már a dunántúli Erdélyt járók.
Legalább is többen közülük így érzik.
Mert, amint az előadó egy kérdésre válaszolva elmondta: tizenkilenc érintett cégvezető közül, a többség első erdélyi útját követően nyaranta családjával visszajár Erdélybe nyaralni, de legalább a csíksomlyói búcsúra minden évben elmegy...

T.É.