Akik megélték az 1944. évet, akik megélték a hozzávezető kirekesztő politikát, mindig is gyászolni fognak. És azok, akiknek hozzátartozóit elpusztították, mindig is gyászolni fognak. Gyászolni azokat, akiket elpusztítottak és gyászolni a szomorúságot, hogy egy nemzet, amely ezredéven át türelem, népek, népek, vallások kölcsönös megbecsülésének közössége volt idáig eljutott 1944-ben. Nem volt ereje kitagadni magából azokat, akik e szörnyűséget elkövették. És ezt gyászolni kell. Felejteni nem lehet. A múltról beszélni kell, és ugyanakkor a jövőről gondolkodni.

    A holocaustot négyféle csend veszi körül: az értetlenség csöndje, az iszonyat némasága, a szégyen hallgatása és a bűntudat csöndje.
    Először jön a bűntudat csöndje. A holocaust áldozatai csöndben haltak meg, mert a világ bűnösen néma maradt. Nem tudni rosszabb, mint nem odafigyelni. Ha odafigyelünk, de mégsem segítünk, még mindig hallatszik az áldozatok sikolya. De ha elfojtjuk a tudást, elfojtjuk a sikolyokat. A világ nem szerzett tudomást a titokban, magányos embereken elkövetett hatmillió gyilkosságról.
    A második csönd a szégyen hallgatása, ami az első csönd után jön. Szinte mindenütt, de elsősorban és leginkább maguk közt a zsidók közt a holocaust kerülendő téma lett. Részben azért némultak el, mert attól nem lehetett beszélni, ami kimondhatatlan. De az emberek elsősorban azért nem beszéltek, mert szégyellték, hogy ez velük megtörtént. Ezért a múlt sárga csillaga a szégyen kitörölhetetlen szimbóluma. A bűntudatos hallgatás szégyene és a túlélés szégyene és a túlélés a rossz lelkiismeret szégyenei. A legrejtélyesebb a gyöngeség szégyene. Ennek csöndje mélységes mély lehet.
    Az iszonyat csöndje a tehetetlenség csöndje. A holocaust eredendő valami: úgy jött létre a világon, mint a végső iszonyat metaforája. Ha az ember önmagában kimondja ezt a szót, olyan metaforát idéz fel, amely önmagában iszonyatosabb, mint bármely róla szóló elbeszélés, színmű, költemény, festmény vagy zenemű.
    Mind között a legmélyebb az értelmetlenség csöndje. A holocaustot nem lehet sem megmagyarázni, sem megérteni. Nem volt célja: nem volt sem szabad cselekvés. Nem “illik” bele sem a zsidó, sem a némettörténelembe. Legkevésbé a legújabb kori történelembe. A holocaust óriási ugrás volt a Gonoszba, az értelmetlenbe. A törvényeket az erkölcs szabályozza, de az eseményeket nem irányítja.
    Az áldozatok emlékét, akik csöndben haltak meg, nem örökíthetjük meg. De megörökíthetjük a csöndjüket, a hallgatásukat, és azt a csöndet, amely körülvette őket. Az Auschwitzot övező csöndet állandóan meg kell törni. Ha amikor Auschwitzra még ugyanúgy emlékezünk, mint ma, és valamikor a jövőben ötezer éven belül valami hasonló történne, akkor a csönd jövőbeni foglyai minden bizonnyal tudni fogják, hogy ezen a földön senki nem hal meg csöndben. Tudni fogják azt is, amit a gázkamrákban még nem tudtak az emberek: hogy a mártírhalált haltak csöndje eleven marad, amíg csak él az emberi faj ezen az apró bolygón. De a holocaust elevenen tartásának erkölcsi feladata olyan szolgálat, amely csak a halottaknak szól, nem pedig a még meg sem születetteknek.

Csiszár Á.

Szeretettel várnak minden jó érzésű, emlékezni és tenni akaró soproni lakost 2004. április 25-én, délelőtt 10 órakor a soproni zsidó temetőben temetőgondozásra. A 60. év méltó megemlékezéséhez már elindultak a munkák. Szükség van metszőollóra, fűnyíróra, bozótkésre, súrolókefére, sarlóra, bármilyen olyan munkaeszközre, amivel dolgozni lehet és némi harapnivalóra.

Külön köszönetünket fejezzük ki a Hit Gyülekezetének, akik önzetlen és odaadó segítséggel, fáradtságot nem kímélve évek óta tartják rendben a megye zsidó temetőit, így a sopronit is.
Köszönet illeti az evangélikus és a református egyház néhány presbiterét, akik az első hívó szóra megkerestek bennünket.

Köszönettel a Soproni Zsidó Hitközség