Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

Az Ágfalván élő Tama Egon nem babonás. Pedig akár az is lehetne. Tizenhárom éve annak, hogy egy súlyos, sok esetben gyógyíthatatlan kórt győzött le orvosai segítségével. Ma már rossz álomként emlegeti az akkor történteket. Mivel remekül érzi magát, alig gondol vissza arra a nem könnyű esztendőre.

- Ha önmagamat kellene jellemezni, mindenképpen a vidám emberek csoportjába tartozom. Habár életfelfogásom alapvetően komoly, igyekszem a dolgok humorosabb végét megfogni, mert a jókedvű emberek a nehézségeket is könnyebben élik meg. Amikor tizenhárom évvel ezelőtt egy szépnek nem mondható reggelen a nyakamon egy dudort tapintottam ki, könnyedén vettem. Gondoltam, majd elmúlik. Még a feleségemnek sem szóltam. Aztán amikor szemlátomást nőtt az a valami, kénytelen voltam a háziorvosomnak megmutatni, aki fül-orr-gégészeti szakrendelésre utalt. Nem ijesztettek meg túlságosan, de szükségesnek tartották a szövettani vizsgálatot. Nos, ezt az egy hetet nehezebben éltem meg, mint gondoltam. Az motosztkált bennem: mi lesz, ha valamiféle rosszindulatú daganatot diagnosztizálnak. S érdekes módon, amikor megtudtam az eredményt, nem taglózott le, pedig tudtam, a kemoterápia, a sugárkezelés nem gyerekjáték.

- István Lajos professzor osztályára, a szombathelyi Markusovszky kórházba utaltak. A professzor úr feltárta az életkilátásaimat, elmondta, milyen kezeléseket kell kibírnom, mikor mit tehetek, illetve mit nem. Mivel fájdalmaim nem voltak, a körülményekhez képest továbbra is vidám maradtam. Ezt egyáltalán nem kellett magamra erőltetni, szívből jött a nevetés, a jókedv. Főként, amikor a pergő események közepette egyre jobban éreztem magam. Egy idő után fizikai erőnlétemet is visszanyertem. Azt mindvégig tudtam, meg nem halhatok, mint sokan körülöttem. Pedig őszinte és kiváló gyógyítóim ezt az alternatívát sem tagadták le...

- Nagy élmény volt, amikor eleinte csak napokra, aztán hetekre, majd hónapokra jöhettem haza. El sem tudom mondani, milyen kellemes érzés volt, hogy visszavárnak a munkahelyemre. Kollégáim meglátogattak, biztattak, s valóban mellém álltak. Egy évig nem dolgoztam, majd ezt követően másfél évre rokkantosítottak. Amint visszanyertem fizikai erőnlétemet, azon voltam, hogy mielőbb munkába álljak. A délelőttök ugyanis ólomlábon jártak, hiába sétáltam, olvastam vagy tévéztem. Hiányzott a munkahely lüktetése, légköre.

- A betegség egy sor olyan dologra tanított, amelyre annak előtte nem gondoltam. Feltétlenül bölcsebb lettem, de az értékítéletem is gyökeresen változott. Megtanultam, hogy soha nem szabad feladni. Félni nem, csak bízni szabad, továbbá illik óvakodni a búskomorságtól, a halálfélelemtől. A betegség egyfajta tartást ad az embernek, értelmet és szépséget a mindennapoknak. Ismétlem, nem vagyok babonás, de más vagyok, mint a betegség előtt. Dr. Bodnár Mária belgyógyász-onkológus főorvos lelkileg is mellettem állt, s megtanított olyan dolgok értékelésére, amikre korábban nem, vagy csak kevésbé figyeltem.

- Boldog vagyok, hogy ismét teljes értékű édasapa, férj és munkatárs lehetek. Van úgy, hogy elgondolkozom az életen. Azon, hogy többet kellene törődnünk az egészségünkkel. A betegségben jöttem rá, hogy akkor kezdünk el vele foglalkozni, amikor már elveszítettük...

Török Magda