|
Tanárnak készült, orvos lett
Tanárnak készült, orvos
lett
Dr. Tremmel Ottó negyven év
után nyugdíjba vonult
Hogy orvos legyen, meg sem fordult a fejében.
Magyar - latin szakos tanárnak készült. A Líceum igazgató-helyettese
mondta
neki: "Tremmel fiam! Az orvosi egyetemen van a helyed!" Dr. Tremmel
Ottó,
az Erzsébet-kórház belgyógyászati utókezelő osztályának főorvosa
negyven
évet töltött a betegágy mellett.
"Az utóbbi napokban óhatatlanul törtek rám az
elmúlt
évtizedek. Nyugdíjba vonulás idején ez megesik. Ami eddig homályban
volt,
az is kikristályosodott. Bizony, dr. Augusztinovicz Elemérnek, Guszti
bácsinak
köszönhetem, hogy orvos lettem. Akkor fel sem fogtam, csak az egyetemi
évek alatt tudatosult bennem: felvételi nélkül kerültem be. 1960-ban
lettem
általános orvos, öt év múlva szakvizsgáztam belgyógyászatból. A
szigorló
éveket Sopronban töltöttem, örültem, hogy szülővárosomban kaptam
állást.
Dr. Nagy László, az Állami Szanatórium akkori igazgatója hívott.
Boldogan
álltam munkába 1960. október 15-én. Bár nagyon jól éreztem magam,
kicsit
aktívabb osztályra kívánkoztam. 1963. március elsején felvettek a
kórház
belgyógyászati osztályára. Az orvosi ranglétra minden fokát megjártam.
Egyetlen soproni születésű főorvos vagyok a kórházban, aki több mint
negyedszázadon
át tevékenykedett osztályvezetőként, 1992-től az újonnan létrehozott
belgyógyászat
utókezelő osztályt vezettem.
Pályám elején fejletlen volt még a munkánkat
segítő
orvosi műszerpark, szegényesebb a technikai berendezések tára. Az
alapismeretekre
épülő gyakorlat és a gondolkodási készség megfelelő alakítása
kompenzálta
az eszközöket. A mi szakmánkban ideálisan ötvözhető a diagnosztizálás
és
a beteg személyiségének megismerése. Lényeges a kezelt és az orvos
optimális
kapcsolata.
Küzdelmes, de szép negyven esztendőt
töltöttem
a betegágy mellett. Ha írói vénám lenne, számtalan sorstragédiát
vethetnék
papírra. Egyebek mellett megírhatnám pályámnak azt a szakaszát, amikor
tanáraim, közvetlen ismeretségi köröm orvosává váltam. Nem volt
egyszerű,
amikor egykori diákként döntöttem tanáraim sorsáról. Megesett, hogy a
Berzsenyi
gimnázium ma is élő egykori igazgatója éppen az érettségi előtt
került
az osztályra. Műtétet javasoltam. Kedves igazgatóm, akárcsak egy
diáknak,
megmosta a fejemet: “De Tremmel fiam, ez nem lehet igaz! Nekem ott
kell
lennem az érettségin!" Gyógyítottam szomszédokat, rokonokat, akik
gyakran
felidézték azt az időt, amikor a térdükön lovagoltam.
Most azt kellene mondanom, végre lesz bőven
időm
a hobbimra. Ezt nem tehetem, mivel egy életen át a gyógyítás, a
belgyógyászat
volt a legelső és legfontosabb szenvedélyem. A nyugdíjazásra
felkészültem,
bár a lelki kötődések nehezen lazulnak. A négy évtized alatt rögös
utat
jártam be, az egészségügyben forradalmi változások történtek,
mindvégig
kitűnő kollégák vettek körül, a betegek megbecsültek, számítottak rám.
Felszabadult időmmel még nem számoltam. Nincs kertem, nyugdíjas
orvosként
munkát nem vállalok. Unatkozni nem fogok. A szokatlanul hosszúra
nyúló,
véget nem érő szabadságom alatt a mentő szirénáját minden bizonnyal
másként
hallgatom."
Török
Magda
2000. június 01., csütörtök 00:00
|
