|
A holnap régi zene-csillagai
Elhiszik, hogy az első pillanat csaknem véglegesen meghatározó?
Hogy az első mondatok után csaknem mindig eldöntöm, folytatom-e az olvasást, az első hangok után körülbelül hallani lehet, hogy ki játszik és mire számíthatunk? Tehát az esetek többségében a türelem és a csaknem reménytelenbe vetett hit viszi csak tovább a pedagógust, amikor mindazt szeretné kihozni a nebulóból, amit csak lehet, ritkán pedig a gyémánt csiszolásának örömteli feladata az, ami a mester osztályrészéül jut.
Ma ilyen "nebulókat" (nagyon aktívan) és mestereiket - Anneke Boeke-t, aki a furulya, Malcolm Bilsont-t, aki a fortepiano és Paulik Lászlót, aki a hegedű kurzus professzorai voltak - (aktivitásban a szurkolást illetően) láthattunk-hallhattunk a Liszt Központ Petőfi-termében. Kurzuszárót tartottak a fiatal és kevésbé fiatal tanítványok: átvették diplomáikat, meghallgatták Malcolm Bilson szavait, aki - egyedül a mesterek közül - ki merte mondani, hogy még ilyen jó "anyag" nem volt keze alatt. (Gondolhatnánk, hogy ez merő udvariasság a köztudottan mindenkihez kedves mester részéről, de Bilson úr most - mint azt a szereplő tanítványok bizonyították -a tényszerű igazságot közölte.)
A hangszeres előadók közül- a fellépés sorrendjében azokat sorolom fel, akik már most is zenészek, valamilyen módon egyéniségek, s akikre (annyira divatos most,a foci EB idején) fogadást mernék kötni, hogy nevüket, ha nem törik ketté pályájuk, még sokat halljuk a hangversenytermek környékén.
Az első egy furulya-duó egyik tagja, Oonagh Lee, aki a játékával nemcsak a hangszertudásának, de az alkalmazkodó kamarajátéknak is kiváló tanúságát adta. Lehet, hogy szólóban még jobban élveztük volna az előadást.
A második a fellépés sorrendjében Barcza Beáta (Haydn F-dúr szonáta I.tétele), aki kiváló technikával és tudatos játékával hívta fel magára a figyelmet. Ha kicsit "megöregszik" és úrrá tud lenni a "harci láz okozta tempóválasztási botlásokon", híres fortepianista lehet.
A sor harmadik tagja Csűry Tamás Dániel, aki kedves, fiatalos őszinteségével, tanárához való ragaszkodásával ugyanúgy szimpatikus, mint játékának (Telemann szonáta két tétele) érettségével. Csaknem profi előadást hallhattunk tőle: zenélt minden sejtjével; ez az, amit nem lehet megtanulni, de még tartós éréssel fel lehet emelni a csillagokig.
Maki Honda-Rousseau Clementi-darabot adott elő. Fortepiano játéka - nomen est omen - nevéhez hasonlóan több szempontból is kettős érzést teremtett. Úgy tűnt, hogy a darab első ütemeinek értelmezésével, a fortepiano-ra alkalmazásával vannak problémái mindamellett, hogy érett, minden részletében kidolgozott, tudatos, önálló és egyéni ízű tolmácsolásnak lehettünk hallgatói. A másik, a hangzásvilágban érezhető kettősség valószínű, hogy magában a darabban rejlett: ennek megoldása nehezen képzelhető el a hangszer adta lehetőségek mellett ezen a szinten, de biztos vagyok benne, hogy a fiatal, láthatóan energikus és rendkívül tudatos előadó addig nem nyugszik, amíg ezt meg nem oldja.
Hogy Malcolm Bilson őszintén mondhatta azt, amit a bevezetőben leírtunk arra bizonyíték a hangverseny "ötödik zenésze", az ugyancsak fortepianista Gábor-Nagy Dóra, aki a saját székén a hallgatóság első sorában vele végig "együtt játszó" mester utasításait szemmel láthatóan és füllel hallhatóan (Mozart K.311-es szonátájának rondó tételét) hangversenyéretten és - teljesen megérdemelten -, hatalmas sikerrel vitte a hallgatóság elé.
Nehogy azt gondolja bárki is, hogy a művészpálya minden buktatójával már fiatalon találkozó társaságból akadt volna valaki aki nem szépen játszott volna, de élményszerűen, magával ragadóan ma ez az öt művészpalánta muzsikált. Én úgy gondolom, hogy ez nagyon jó arány, s ha önálló szellemiségben is felnőnek ehhez a szép feladathoz, közülük fognak kikerülni azok, aki a stafétabotot továbbadják: hagyománytiszteletre, de ugyanakkor kreativitásra biztatva a majd őket követő kor zeneművészeit.
- DI -
2004. jĂşlius 03., szombat 20:46
|
