CyberPress.Sopron

    Mühl Aladár emlékiállítását Sulyok Gabriella grafikusművész nyitotta meg. A kiállítás december 15-ig, naponta 10-18 óra között tekinthető meg, a soproni Festőteremben (Petőfi tér 8.),  Tel.: 99/322-209
    Az alábbiakban közreadjuk Sulyok Gabriella grafikusművész Festőteremben, november 17-én elhangzott megnyitóbeszédét.

    Elementáris hatása abban rejlett, hogy Ő is intenzíven zenélt, hangszeren játszott: gordonkázott. Kiváló barátaival – otthon – kamarazenélt.
    Mi, soproniak – most – igaz megbecsüléssel gondolunk erre vissza, amikor azokon a rendkívüli koncerteken vagyunk a Kossov-házban - melyeket kapunk a családtól - nemrég Vásáry Tamástól is, aki azt vallotta a kamarazenéről, hogy a legnemesebb közös muzsikálás: együtt érezni, együtt megszólaltatni – a legszebb önfeladással.
    A muzsika – tehát - betöltötte a házat és felgazdagította a képeket is. A zenei érzék, a muzikális képépítés - biztos olvasata festészetének. Ahogy egy dallam, vagy zenei vonulat él egy műben, úgy árad egy-egy szín, vagy a fény a képén.

    A BÉCSIDOMB című képen a távlat, a levegő, a pára rétegei egy zenemű dallam-szövete is lehetne. A SOPRONI VELENCE boltíve és erkély-folyosói – akkordok! Ismétlődnek, egymásraépülnek, transzponálódnak a falak lágy foltjaivá, majd a bokrok vibráló struktúrájával lépnek ki a képből. Az ŐSZI ERZSÉBET KERT fáinak üteme, ritmusa. Természetesen a korai képek redukált és összefoglalt – de telített-foltjaiban is jelen van mindez – viszont látásmódjának, piktúrájának karaktere nagyon érdekes és merész.
    A kiállítás rendezésében is rám esett a választás, így - bevallom – olyan festői karakterét akartam felmutatni Mühl Aladárnak, amivel bizonyítjuk, hogy a magyar festészet értékőrzői között ott van Mühl Aladár is.

    Tudom, hogy sok rajongója volt, van és lesz képeinek, amelyek sokfélék - és azt is tudom, hogy egy polgárlakásban könnyebb együttélni egy szép hangulatú képpel, viszont munkássága olyan festményekből is áll, amelyek érdesebbek, nem kellem-keresők és jelentősek.
    A FÁTYOLOS NŐ – az életmű legremekebb darabja!
    Minden együtt van, ami egy festményt izgalmassá, nagyvonalúvá, maradandóvá tesz. Egyszerű képlet: egy női arc, fehér sapkában, fekete fátyollal az arcán.
    Ettől még lehetne rossz is! De itt van a megfejthetetlen szépség: az arcot félbevágja az áttetszőre festett fátyol!! Mennyire elcsábulhatott volna a fátyol motívumától!!! Hatásosra, csábítóra festeni! Nem ez történt! A fátyol majdnem szigorúan metszi az arcot, de játékos és rajzos kontúrral elválasztja..., aztán titokzatos okkerek, zöldek faktúrájával építi fel az arcot, a szem jelzését; halvány – de nagyon biztos rajztudással - érzékeltetett száj, s az egész játék összesűrűsödik a bársonyos hajban, s oldódik fel a háttér színeiben.
    A szecesszió korának levegője, vonalvezetése, koreográfiája. Rajta a kor szelleme - mondhatnám divatja - viselete.
    Az áll vonalát már átengedi a fekete kendő kontrasztjának. Mesteri, ahogyan a fehér vonulata elindul, a ruha és a sapka futtatott – lazúros foltja, festőien és költőien körülfogja a fejet!!! Szerintem ez a kép arról is szól, hogy értett a nők nyelvén!!! A kép élményt hordoz! Szinte kilép az életműből a BARNA RUHÁS LÁNYALAK.
    Mágikus tisztaságú határvonalak ötvözik össze a barnák vonulását. Az arc rajzolata éterien vékony, de szigorú jelzések vonalai. Benne a kifejezés telítettsége.
    Ugyanígy kifejező a szépelgő-szorongó kéz, világító foltként a fojtó barnában. S a test és a fej találkozásánál a csipkegallér rezgő ezüst, artisztikusan puritán foltja! Amennyire harmonikus, annyira éleslátó is! Tőmondatban, a leggazdagabb hangnemben.
Egy másik sajátos kép: NŐ BORDÓ VIRÁGGAL. Itt egy érdekes egyszerűsítés! Az elhelyezésben semmi hatáskeresés: szembeforduló arc, szemei részlet nélkül. Fél arca árnyékba vont - szokatlan összefogottsággal! A virág: kettévált színfolt. A kéz: lágy mozdulat, egyszerű jelzése az újjaknak! A haj fénye puha, anyagtalan, nem csábította el a haj mozgékony struktúrája: a kép szerves részévé avatja.
Semmi magyarázkodás a tárgyakról, a plasztikáról, az érzelmekről!!! Pasztell-szerű bársonyossággal egy egyszerű, de lírai mozdulat - átúszó színekkel.
    A BÉCSIDOMB MADÁRTÁVLATBÓL: a teljes látómező tölti ki a képet. Fénytünemény! Rendkívül festői a látvány, a tárgyak kezelése! A fák, a ház – egyek árnyékukkal, oly eleven színekkel, hogy szinte foszforeszkálnak – még az árnyékok is! Feszített kompozíció, s mégis oly természetes és magától értetődő, elaprózás nélkül - bravúrosan megfestett látvány – igazi képpé fogalmazva.
    Rokon felfogásban az ÖNARCKÉP – szintén e tájban. A fény-árnyék-tájba - szinte egy foltként – belefesti az arcot, a színek elhagyják a képet a kézzel, a fehér ingbe vezetnek, amely részlet nélkül összefoglalja az összes szín és fény esszenciáját.
    A WIEDEN: korai kép! Kordában tartja festői kedvét! Az Ő temperamentumához képest szigorúnak látszó kontúrok, de a szín az is! Színnel rajzol, ismét az úgynevezett ellenfény bűvöletében.
    A MŰTEREMSAROK is a korai időkből. Határozott rajzú tárgyak, mély színekkel, erős rajzolattal. Ablakpárkány felezi a képet: sötét színű, érdes vonal, viszont annál ragyogóbbak a kancsók! A szórtfényű árnyékban egy kép, melyen arc vehető ki. Úgy gondolta: ennyi elég. Itt most a ragyogó, fény-átjárta üveg az igazi motívum.
    Valójában elérkeztünk az ABLAKPÁRKÁNY-világba: tárgyai, csendéletei, kitekintés a meghitt, belső világból. Szép tárgyak, szép anyagból: vázák - magukban, vagy virágokkal. A távlatban mindig egy lélegzete a távolinak!! Nem biztos, hogy konkrét vidék, de miért van az, hogy valamennyien hazainak érezzük? Szeretjük ezt a kinn is - benn is világot! A párkányon vízben álló virág hordozza a szoba árnyait, de a napfény csillogását is. Játékos szirmok, üveg-víz-tükör, lazán, anyagszerűen, sőt: bensőséges ismerősséggel az aquarellel! A tájakon - nagyobb távlatokban: hajló ágak, törzsek, fénnyel átitatva, lombok közt pára, ködök, eső. Mindent áthat a ragaszkodás, a hűség a hazai tájhoz:
    A városszéli bokros-szőlős vidékek – BÁNFALVA: ahol a figurák, az apró házak belekavarodnak a lombok sűrűségébe - s a kolostor teste szinte az égben.
    Családjában sok művész volt. Bátyja, akiről említést tettem. Sógora: Horváth József a híres aquarellista volt. Személyében az etikus művészt tisztelte és elismerte. Mindez nem jelentette azt, hogy szemléletét befolyásolta volna a ragaszkodás. Sógornője: Lándori Angela ugyancsak festőművész volt. Ami évődést közöttük hallottam, az a rokoni megértés és elrejthetetlen humorérzék bizonyítéka volt.
    Lánya: Éva – jó életösztönnel - tehetsége gyarapítására fordította szeretetét. Kölcsönös lelkesedéssel inspirálták egymást. Tanítványai és követői ugyanilyen viszonyban voltak vele. Sopronban élő utódai ez időre teljesítik be azt a festői hagyatékot, amit Mühl Aladár oltalmában kezdtek építeni.
SOPRON – szeretete elementáris volt és éltető: kaptunk és kapunk belőle most is maradandó tehetsége révén e kiállításon is felesége LONCI s a támogatók nagyvonalú gondoskodása által. Tudtam, hogy sohasem tudna máshol élni. Azóta már én is ismerem - világrészek megízlelése után - Sopron erőt adó vonzását.

    Ugyanazt vallom és választom, mint Ő."

Sulyok Gabriella