|
,,Rengeteg még a tennivalóm"
beszélgetés a 75 éves Adorján Attilával
A megszelídült tekintetű kőoroszlán,
a sírkövek, a pékkereszt körül csend és nyugalom honol. A már-már valószínűtlenül
zöld fű, a lombok között átszűrődő napfény, a Lenck-villa látványa együtt
teszi, hogy azzal, aki a múzeumkertbe belép, és a valamikori Múzeum (ma
Csatkai) utca kovácsoltvas kapuját maga mögött becsukja, az emlékezet jön
szembe az ösvényen. A múzeumok, színházak, templomok, levéltárak jellegzetes
illatú emlékezete ez, amely csak az arra érdemesre emlékezik.
Adorján Attila múzeumkerti
kis fotó-műhelyében is a jellegzetes illat, a kötélre csíptetett celluloid
szalagok, a nagyító-berendezés figyelmeztetnek arra, hogy itt minden úgy
szolgálja a jelent, hogy közben az elkövetkezendők emlékezetébe vési az
arra érdemest. Csakis azt.
Adorján Attila, a valamikori
Sopron legrejtettebb helyein csavargó gyerek a legjobban azt sajnálja,
hogy akkoriban – a negyvenes években – nem volt lehetősége mindent lefotózni
Sopronban.
***
- Hogyan kezdett el fényképezni?
- Gyerekkoromban már tízévesen nagyon érdekelt
a fotózás. Még a háború előtt vettem egy kis füzetet, amelyben az előhívással,
a laborálással kapcsolatos minden tudnivaló benne volt. Otthon készítgettem
fotókat, ami elég körülményes volt. Amikor a zsebpénzemből futotta, be-beállítottam
egy-egy tekerccsel Lobenwein fotóshoz. A Fertő partján lezuhant Liberator
és annak elfogott pilótájának fotója aztán, sajnos még nagyon sok mással
együtt, a háborúban odalett.
- Restaurátorként került a múzeumba, ahol folytatta
a fotózást.
- Szerettem és értettem is valamit a fényképezéshez,
ezért a múzeumigazgató boldogan lecsapott rám. Így a múzeum munkatársai
– a néprajzos, a régész – mentesültek a fotózással, a laborálással járó
munkák alól.
Én a hét hat napján restauráltam,
és amint összegyűlt egy fényképezésre váró jelentősebb mennyiségű – a kezdetben
az ásatások, gyűjtések, fotózásra váró anyaga – , akkor azt lefényképeztem,
előhívtam. Idővel egyre több munkát kaptam, mert a kiállításokhoz egyre
több fényképet kellett készíteni, majd színes diákat és méteres nagyításokat,
ami egyre bonyolultabbá tette a munkát. Tizenöt-tizenhat kiállítási helyiségünk
összes fotóját – részben tárgyfelvételeket, részben archív felvételek nagyítását
– kellett elkészítenem, majd a kiállításokról szóló fotókrónikákat.
Jóleső érzés számomra, hogy
több múzeumokban látható a fotóanyagom. Nem ,,nagy" fotók, és nem nagy
dolgok ezek, de mégis illusztrálják a múzeum – az ország legnagyobb múzeumegyüttesének
– munkáját.
- Negyvenöt év alatt körülbelül százhúszezer
felvételt készített. A felsorolt, kiállítás céljára készítettek között
reprodukciók, könyv-illusztrációk is vannak és a városról készült fotók.
Az elődök példájának ismeretében, a város szellemének erejét érezve, valamint
szakmájából adódó múlttisztelete miatt is természetesnek tűnik, hogy a
várost is folyamatosan fényképezi.
- A városban annyi hely, épület van, ami örömöt
tud szerezni, annyi mindent meg lehet és meg kell látni és láttatni.
- Tudja, hogy Önt Sopronban úgy emlegetik, mint
Diebold Károly nyomdokain járót?
- Ez nagy megtiszteltetés számomra, én ilyent
soha nem vindikáltam magamnak. Amit teszek, szívesen teszem. Vállamra akasztom
a fényképezőgépet, elballagok ide-oda, és fotókat készítgetek. Tulajdonképpen
a magam örömére felleltározom a még meglévő épületeket, helyeket.
- A restaurátori munkájával hogyan függ össze
a városfotózás?
- Az embernek egy idő után ,,beáll " a szeme.
Érdekes kettősség van a fényképezésben, amit jól mutatnak a két különböző
szemléletű soproni fotós Diebold Károly és Csík Ferenc munkái. Dieboldtól
egy tizenötezer darabos gyűjteményünk van; ezek a várost örökítették meg,
a piac, hangulatát, az épületeket, a pillanatot dokumentálják.
Csík Ferenc fotóiban a "meglátásainak
és megfigyeléseinek", a hangulati elemeknek van nagy szerepük.
Én ásatások alkalmával, vagy
amikor a várost járom a körülményeket is figyelembe veszem. Önkéntelenül
is arra gondolok, hogy amit megörökítek, azt azért fényképezem le, mert
hamarosan le fogják bontani. Nekem fontos egy-egy kapu, épületrész, sarokkő,
amelyek hangulatot idéznek, celluloid szalagon való rögzítésük egyben dokumentum
is. Azért is szeretem a fényképezést, mert kimondhatatlanul sok örömet
szerez, és annyi mindent megláttat.
- A százezernél több fotóból egy kiállításra
való anyag is összejött már.
- Engem nem érdekelt sohasem, hogy a képeimből
kiállítást rendezzek. Nem akartam sohasem versengeni. Én magát a fényképezést
szeretem. Elég örömet adott az, ha egy-egy múzeumi kiállítás anyagához
szükség volt a munkámra.
- Amikor nagyon jól sikerül egy-egy fotója,
nem érezte, annak a közönség számára való bemutatása kényszerét?
- Érdekes, nem. Nem is tudom, hogy kérték-e,
bár egyszer a fotóklubosok felvetették egy kiállítás gondolatát. De hát
én annyi publicitást kaptam kiadványokban, könyvekben, katalógusokban…
- A reprodukciók, a katalógusokba készített munkákban
hogyan alakítható ki a mű alkotója, a reprodukciót készítő, és nem utolsó
sorban az anyag, és technika közötti összhang? A fotós esetében hogyan
működik a fotózott tárgyhoz való személyes viszonyulása?
- Például. Sz. Egyed Emma éremművész mindig
azt kérte, hogy a műveinek fotóanyagát én készítsem el. Ez azt jelentheti,
hogy az ő művészi szándékát sikerült megfelelően továbbadnom, vagy megörökítenem,
erre büszke voltam és örömmel töltött el.
Vannak alkotások, amelyek
közelebb állnak hozzám, és vannak, amelyek nem.
Észrevettem, hogy ez előbbiekről
több felvételt is készítek, az utóbbiakkal pedig megtörténik, hogy amikor
a nagyított képet látom, azt gondolom, ezt lefényképezni is kár volt. Ugyan
ezt nem nekem kellene megítélnem, és ezért röstellem is magam.
A fotózott tárggyal a fényképezés
során az ember érzelmileg közelebb kerül; ránézek, és ha szépnek találom,
és akkor szívesebben fotózom.
Nagyon kedves anyag a bronz,
a szép fa. Gyakran egy-egy portré egyéniségét, a lelkületét lehet érezni
a kidolgozás által, a küllemén keresztül. Ha egy-egy érmén, festményen,
grafikán az ábrázolt épület soproni, akkor már eleve azért szép, mert ismerem
a házat, a helyet, mert emlékek kötnek ahhoz.
Igyekszem a fotó által azt
megformálni, ahogyan egyrészt én is látom az ábrázolt épületet, és ahogyan
a világítás rajta játszadozik, megpróbálom a természeteshez közeli állapotban
megragadni a fényképen visszaadott látványt. Így alakulhat ki az anyaggal,
a tárggyal való, egyfajta kontaktus.
A selymes fényű érmeken kimondhatatlanul
szépek a női alakok, arcok. A mai képzőművészeti kiállításokon nem
mindig azt találom, amit én gyönyörűnek találok. Természetesen attól még
lehet az művészeti alkotás, csak én nem tudok vele azonosulni, nekem nem
tetszik.
- A múzeumban régi tárgyak veszik körül. Van olyan
kor, amelyhez jobban vonzódik?
- A századfordulón épült házaknak egészen sajátos
hangulatuk van; engem a modern épületek soha nem érdekeltek. A régi házakhoz
hasonlóan a régi tárgyakkal való foglalatosság is a munkám része volt.
Akkor még nem volt szakosítás sem, a papír-, a bőr-, a bronztárgyakkal
mind kellett foglalkoznom, és leírhatatlan örömet okozott egy-egy korabeli
felszerelést, tőrt, nyakéket, karperecet kézbe venni.
Mindig mindenkit arra próbáltam
rábeszélni, hogy semmilyen, használhatatlannak tűnő régi tárgyat ki ne
dobjon, inkább hozza azt a múzeumba be. A századforduló tárgyi világa mindig
is hatott rám, bár én magam nem gyűjtöttem ezeket a tárgyakat, hiszen az
egész múzeum egy olyan nagy gyűjtemény, amiben mindig is ,,turkálhattam",
ahol, ha megtisztíthattam, vagy összeragaszthattam egy-egy tárgyat abban
valóságos luxusélményemet leltem.
- A nagyközönség mennyire érti, érzi azt, amit
a múzeumban fellelhető tárgyak közvetítenek?
- Kevéssé. Én ugyan nem vezettem látogatókat,
de azért azt észrevettem, hogy az emberekből egy-két tárgy vált ki érdeklődést.
A látogatók nagyobb része érdeklődéssel végigmegy a tárlaton, megnézi azt,
és bizonyos szinten érdekességnek tartja. Az ember sokszor szívesen a kezébe
nyomná egyenként a tárgyakat, hogy: "Ezt nézze! Egy őskori lelet a Várhelyről!…"
Nem tudom, hogy azt az érzést, amit a restaurátor érez át lehet-e egyáltalán
adni
Összeállítottam egyszer egy diasorozatot is,
amelyben a restaurálás különböző fázisait, műhelytitkait mutattam be.
- Volt olyan pillanata életének, amelyben feladta
volna?
- Nem. Egyszer kaptam egy nagyon jó állásajánlatot:
az itteninél lényegesen magasabb fizetésért légoltalmi előadó lehettem
volna. Ez azonban, nem így működik.
- Sikerélmények?
- A munkám mindig sikerélménnyel jár.
Azért volt olyan, hogy már
majd a földhöz csaptam volna azt, a rosszul égetett tárgyat, amit már harmadszorra
próbáltam összeilleszteni, de amikor készen voltam vele, az öröm mindenért
kárpótolt. Természetes, hogy menet közben bosszúságai vannak az embernek,
de mindig a befejezés az, ami a sikert, a sikerélményt meghozza. A munka
önmagában hordozza jutalmát.
- Gyakran kérték segítségét, együttműködését
a régi ,,nagyok".
- Csatkai Endre, Sterbenz Károly, rendkívül kedves,
nagyon jó kollégák voltak, László Gyula is többször megfordult a soproni
múzeumban. A soproni múzeumnak híre volt, vonzotta a pesti kollegákat.
Szakmai alapon létrejött, barátivá nemesült ismeretségek voltak ezek. Szakál
Ernővel, aki velünk szembe lakott szintén barátságban voltunk. Domonkos
Ottóval jelenleg is együtt dolgozom.
- Több évtizede fotózza Sopront. Pillanataiban
megörökítette, és folyamatában végigkísérte a város változásait? Mi követhető
nyomon?
- Minden rossz irányba változott. Nagyon sajnálom
a város egyes, tönkretett, eltüntetett részeit: a Gazda utcát, a Wiedent.
Annak idején Dávid Ferenc művészettörténésszel jártunk arra; már akkor
az volt a véleményem, hogy bűn lenne azt a városrészt elpusztítani.
Borkimérésre, az épület-belsők
modernizálására adtam volna engedélyt, de az utca hangulatát nem lett volna
szabad megváltoztatni. A régi szőlősgazdák épületeit szétverték, teljesen
idegenszerűvé vált a környék. Másrészt – lehet, hogy az emlékezés szépíti
meg – de a város a háború előtt sokkal tisztább volt. Engem bánt a mocsok,
akár az egyes hihetetlenül lepusztultak városrészek, a likvidált épületek.
Az Újteleki utca sarkán állt egy régi, görbe házikó. Amint lefényképeztem,
másnap már bontani kezdték. Az én szívem jobban szerette a régi házakat.
- Amikor nyugdíjba ment megfordult a fejében,
hogy ezután otthon marad?
- Óvatosan megkérdeztem, hogy a múzeumban a fotónyilvántartással
ki foglalkozik majd? Mindig szívesen dolgoztam, és most nyugdíjasként kétszeres
örömmel teszem. A mindennapi foglalatosság mellett egy kicsit fontosabbnak
érzi az ember magát, mintha csak sétálgatna, vagy eljárna vendéglőbe borozni.
Nagyon sok mindent meg kell
még örökíteni: az eltűnő városrészeket, házakat.
Rengeteg filmtöredék van,
10-15 ezer felvétel, amelyeket nagyítani kellene, besorolni, nyilvántartásba
venni. Egy vastag füzetben pedig hosszú listám van arról, hogy mit kellene
még lefényképezni, mert lehet, hogy a jövő héten le fogják bontani, vagy
el fogják tüntetni.
- Ezeknek utánajár?
- Egyrészt látom az ,,előjeleket", másrészt bent
voltam a tervezőirodán, és ott érdeklődtem afelől, hogy hogyan fog a város
a tervek szerint változni. Gyorsan kiszaladtam, néhány épületet, városrészt
lefényképeztem, hogy most még ebben az állapotában meglegyen.
- Mindezt magánemberként teszi?
- A négy órai munka kevés erre, hiszen mindig
vannak, akik a múzeumba éppen készülő könyvükhöz, kiadványokhoz keresnek
anyagot, amelyek mellett rengeteg munkánk lenne még: részben új felvételek
készítése, részben a régiek kartonozása, nagyítása, meghatározása.
Elővettem Sterbenz Károly
fellelhető összes rajzát, azokat mind lefényképeztem; több száz felvétel
készült, amelyekről még egyetlen nagyítást sem tudtam készíteni, pedig
ideje lenne, hogy végre azok is bekerüljenek a nyilvántartásba. Rengeteg
még a tennivalóm.
- Szükségszerű a régi technika alkalmazása?
- A munka jellege a hagyományos fotózást követeli
meg. A digitális kép nem produkál a dia, vagy a negatív minőségét elérő,
elég gazdag részletet, és negatív hiányában nem is marad semmi utána. A
fekete-fehér hagyományos fotótechnika a bizonyítottan időtálló.
- Summázó korba érvén, mit mondat Önnel az
élettapasztalata?
- Gyűjtöttem olyan tapasztalatokat is, amelyektől
a fiatalokat meg szeretném óvni. Sajnos az élet az egyik legnagyobb problémája,
hogy az élettapasztalatot nem lehet átadni, átörökíteni; azt meg kell élni.
Az egész élet olyan szép!
S bár gondolkodásom annyiban módosult, amennyi tapasztalatot gyűjtöttem,
mégis szellemileg nem érzem a hetvenöt évet. Mintha húsz, vagy harminc
éves lennék. Csak hát, vannak jelek, amelyek figyelmeztetik az embert…
***
Adorján Attila májusban kétszeres jubileumot ünnepelhetett.
A 75. születésnapjához közeli napon volt éppen negyvenöt éve, hogy a soproni
múzeumnál dolgozik.
Százezres nagyságrendben készült
városfotóinak, az érdeklődő közönség – ha még létezik olyan – csak
a töredékét láthatta.
A rég eltűnt, és a még ideig-óráig
látható (de a mindennapi "fontos dolgaink" közepette figyelemre sem méltatott)
utcarészleteket, átjárókat, udvarbelsőket, vaskutakat, árkádokat, záróköveket,
homlokzatokat, kéményeket, kerékvetőket, kilincseket, tetőket, kerteket,
villákat nem csak a környezettel, a városépítészettel foglalkozóknak kellene
látniuk, hanem mindazoknak is, akiknek a város ugyanazt az egyetlen elképzelhető
életteret jelenti, mint Adorján Attilának. Mint ahogyan azoknak is, akik
a fotók készítésének eredeti szándéka és célja mellett Adorján Attila kifejező
várostájaiban az általános és legnagyszerűbb emberi tartalmakat, a hely
szellemének művészi megidézését is felfedezhetnék.
Mindehhez pedig mégiscsak
kiállítás szükségeltetik, azért is, hogy az utánunk következő időkben azt,
mint ,,arra érdemest" megőrizze az emlékezet.
Tóth Éva
|
Adorján Attila
Apám vámtiszt volt. 1928-ban Mohácsra helyezték,
ott születtem 1928. május 29-én.
1903-ban a család visszaköltözött Budapestre,
majd apám újabb, 1940-es évben történt vámparancsnoknak való áthelyezését
követően Sopronba.
A Széchenyi István Gimnáziumban érettségiztem
1947-ben. Érettségi után különböző munkahelyeken dolgoztam.
1949-ben behívtak katonának; 3 év után 1952-ben
szereltem le.
1953-ban a városi úttörőházban kaptam gondnoki-adminisztrációs
állást.
1958-ban a Soproni – akkori – Liszt Ferenc Múzeumba
– felvettek restaurátornak.
Képzést a Nemzeti Múzeumban és a Néprajzi Múzeumban
kaptam, amelyet évenkénti továbbképzések követtek.
1989 decemberében mentem nyugdíjba, 1990 óta
4 órás munkaidőben végzem a fotómunkákat, illetve a fotógyűjtemény kezelését. |
Kiadványok, katalógusok (nem teljes) listája,
amelyekben Adorján Attila fotói megjelentek:
Rábaközi Múzeum (vezető)
Római kori borostyánkövek
"Kötődés az Alma Materhez" - 75 éves a Soproni
Líceumi Diákszövetség
Albert Tibor: Soproni városkalauz
Bezerédj Zoltán: Hősök a vérpadon
Horváth Marietta: Kezedben a mécs; Régi jó soproniak
Gömöri János: Az avarkori és árpádkori vaskohászat
régészeti emlékei Pannóniában; Sopron vára az árpádkorban
Vox Humana - Bella Kálmán professzor 70. Születésnapjára
Soproni Szemle
Tájak-Korok-Múzeumok, kb. 20 füzetben
Középkori múzeumok műemléképületekben
Csatkai Endre: Sopron
Soproni Füzetek
Várhely
Sopron és környéke - korrajz és családi lexikon
Soproni Múzeum, kiállítások vezetői
Sz. Nagy Csaba: Hazám Európában
Új Forrás 1984, 1986
Ungarische Medaillen Kunst
Magyar mézeskalács-minták - Varsó
Gróf Széchenyi István a magyar érmészetben
Műhely 1979/III-IV.
Ágfalvi mozaik
Soproni írók antológiája
Kovács J. László: Lackner Kristóf és kora
Askercz Éva: Egyed Emma érmei
Domonkos Ottó: A magyarországi mesterlegények
közép-európai kapcsolatai és szokásai a XV- XIX. században
Dávid Ferenc: A soproni ó-zsinagóga
Sopron, mint gazdasági partner
Csíki Ágnes: Volt egyszer egy ötödik síp
100 éves a soproni telefonhálózat (1990)
A magyar iskola első évszázadai
(Megjelent
a Várhely 2003/2 számában)
2003. augusztus 13., szerda 18:44
|
